023 őszén egy veszteségről szóló, önsegítő könyvet fordítottam angolból magyarra.
Veszteségnek nemcsak a haláleset minősül, hanem egy barátság vége, a munkahely vagy az otthon elvesztése, egy kényszerű költözés, a házi kedvenc kimúlása, egy stabilnak hitt párapcsolat váratlan vége, és így tovább, és mindegyiket el kell gyászolni. Amikor elvállaltam a munkát, meg sem fordult a fejemben, hogy milyen hatást gyakorol rám a téma. Letargiába taszított. Mindenkit, akit szerettem, de már nincs velem, újra meg újra elgyászoltam. Szülőt, nagyszülőt, barátnőt, a páromat, és nem utolsó sorban egy négy évtizedes barátságot (amiről én azt hittem, hogy az, csakhogy tévedtem. ) A könyv kétharmadánál úgy éreztem, hogy szünetet kell tartanom, mert lelkileg túl sok a „teher” rajtam, és elmentem a helyi könyvtárba. „Valami lájtos olvasnivalót kérek” – mondtam a kedves és mindig készséges könyvtárosnak, aki odament az „Újdonságok” feliratú polchoz és leemelt egy kötetet. Hazavittem. Elolvastam. Ha tudnám, se írhatnám le, ki a szerző és mi a címe, mert egyikre sem emlékszem. Csak arra, milyen indulat öntött el olvasás közben. Rettentő rossznak találtam, pedig levélregény volt! Márpedig én szeretem a levélregényeket! (Ötödikes koromban év végi könyvjutalmam Jean Webster Nyakigláb Apója volt; így kezdődött. És fél évszázad múltán a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (MaryAnn Schaffer és Annie Barrowsműve, amiből később film is készült) ugyancsak megnyert magának. És a filmváltozat is jól sikerült.)